Nagyon örül Torinó, hogy 1957 júliusában mutatták be a később kultuszautóvá vált ötszázast. A születésnap alkalmából itt egy szubjektív visszaemlékezés.
Az első kocsim egy ötszázas volt. Fiat, nem Puch, ami még raliversenyeken is fel-feltűnt. Ezt azért kell hangsúlyozni, mert a hatvanas-hetvenes években az volt a király, aki egy Steyr Puch tulajdonosa lehetett. Annak boxermotorja ugyanis sokkal simábban járt, mint a Fiat sor-kettese. De azért szerettük.
Szerettük az orrát, ami egy kedves kutyára emlékeztetett, morcos kis léghűtéses hangját, és azt hogy ketten elég könnyen ki tudtuk emelni az árokból.
Az árokba úgy került a kis farmotoros, hogy szerettem esőben-hóban kimenni vele valami izgalmas helyre, ahol a túlkormányzottságával jól el lehetett játszadozni. A nyolcvanas években az Orczy út még macskaköves volt és esőben kellően csúszott (de mennyire!) ahhoz, hogy az Elnök utcából a Nagyvárad tér felé tempósan kilódulva driftelni lehessen.
Vagy ott volt a Hármashatár-hegyi félreeső aszfaltlejtő, ami ónos esők idején ígért sportizgalmakat. Főleg lefelé. Mert fel még csak fel, de aki farmotoros autót az akkori fékekkel, gumiabroncsokkal lefelé is megfogott, az tudott vezetni. Szóval az ilyen gyakorlások alkalmával pihent meg az árokban egyszer-kétszer a kis piros jószág.
De amiért leginkább szerettük, az a vászontető volt. Még enyhébb téli estéken is hátracsaptuk, aztán valami bolond kalapban zúztunk a 18 lóerővel az Andrássyn. Vagyis, mivel ez még a rendszerváltás előtt történt, a Népköztársaság útján.
